A szeretet tükörképe

Mivel a szeretet és a szerelem a két legmegfogalmazhatatlanabb érzelem, számtalan írás és elbeszélés született róluk. Természetesen minden író s költő elmondja azt is, hogy a szív világa elmondhatatlan és leírhatatlan – de akkor miért próbálják meg mégis? Ami azonban az embernek nem megy, az az életnek igen: ha figyelsz, a mindennapok megmutatják a szerelem és a szeretet számtalan arcát.
Ezt láttam:
A Lány eszmélt először. Noha egyszerre, 1920 nyarán születtek, ő volt a gyorsabb; alig háromévesen, amikor ott a kicsiny falujuk poros útján meglátta a Fiút, ő már tudta, hogy összetartoznak. Hamarosan a Fiú is felébredt, és szüleik legnagyobb derültségére, kéz a kézben szaladgáltak a keményre döngölt vályogon.
Ahogy teltek, múltak az évek, egységük erősödött. A Lánynak eszébe sem jutott az a szó, hogy „szeretet”, mert élte az érzést, eszébe sem jutott az a szó, hogy „féltékenység”, mert nem tudta, mi az a kétség. A többi fiatal meg sem próbált házasságuk útjába állni – pedig a Fiú jóképű, a Lány pedig igencsak szemrevaló volt -, mert aki rájuk nézett, egyszerűen… egyszerűen tudta.
Ám az esküvő másnapján véget ért a boldogság. A háború, amely másodszor is felégette a világot, nem kímélte kicsiny falujukat sem. A Fiút a frontra vitték, de indulás előtt még megkereste a Lányt: „Ha nem térnék vissza, nyisd ki a szíved, házasodj újra, és élj boldogan egy másik férfi oldalán.” A Lány mindent értett és érzett, bólintott hát – nem is tehetett mást. Becsukta a Fiú mögött az ajtót, és csak…
Várt.
A hírek, mint komor viharfelhők, fenyegetően hömpölyögtek kelet felöl. Szenvedés, fájdalom és halál jött a széllel, de nem ment tovább, megült a házak, a mezők és a szívek felett. A mindennapi betevőért egyre többet kellett küzdeni, de a Lány őrizte a fiú lényének melegét, és csak…
Várt.
A háborúnak vége lett. Az első menekültek meghozták, az utolsók azonban elvitték a reményt: a Fiú nem jött haza, hírét se hallotta senki. A Lány egész álló nap az ajtóban állt, a messzeségbe nézett, és csak…
Várt.
Ahogy teltek az évek, velük fogyott a bizakodás. A Lány ajtaja előtt sorban álltak a kérők, és amikor megszerette az egyiket, hozzáment - hamarosan megszülettek a gyerekek. Eközben a világban megszilárdult a „puha diktatúra”, majd a történelem förgetege magával ragadta azt is: a fiatalok leváltották a rendszert, és megpróbálták saját maguk hajtani sorsuk kerekét – mindezek azonban, mint pillangó szárnyának szele, észrevétlenül suhantak el a Lány mellett, aki csak…
Várt.
A Lány megöregedett, már az unokái is felnőttek. Nehezére esett a járás, keze is remegett már, ám egyszer, az új évezred hajnalán, férjével ballagott a város sétálóutcáján. Élvezte a lágy napsugár cirógatását, s ahogy nézegette a boltok kínálta portékákat, a kirakat tükröződésében felfigyelt egy idős párra. A jól öltözött nő az árakat leste, de az ősz hajú férfi csak őt figyelte a másik kirakat tükröződésében… A Fiú.
Ahogy tekintetük tükörképe összekapcsolódott, egyetlen pillanat alatt átélték a másik hatvan esztendejét: a Lány tudta, hogy a Fiú fogságba esett, tudta, hogy évekig volt kényszermunkán, hogy haza akart jönni, de nem engedték, hogy ott élt idegenben idegen feleségével, boldogan, mert hát élni kell, de eközben ő sem csinált mást, csak…
Várt.
A Fiú és a Lány nézte egymást az üvegtábla visszképében. A szemük sarkából alácsorgó, egyetlen könnycseppet egyikük sem törölte le: az apró, sós csepp végiggördült ráncos, viaszos arcukon, majd halk koppanással a macskaköves utcára hullt. S ekkor egy kisgyermek kacagása megtörte a varázst; búcsúzásképp egymásra mosolyogtak, majd megfordultak, és boldogan mentek tovább, mert tudták, hogy hamarosan véget ér a várakozás.

 

A. J. Christian: A Teljesség Tekintete – részlet – 24. o.-27. o.