Még nem mondtam

Visszatértem Franciaországból. Persze a régebbi posztokból nagyjából kiderül mikor érkeztem Magyarországra, de a tény, hogy olyan régen írtam már, hogy jöttöm sem jelentettem be írásban, egy cseppet meglepett. Mondjuk G öcsém is tett már megjegyzéseket hogy nagyon elhallgattam, és a kommentek is igencsak megcsappantak. Mióta Metzbe mentem úgy voltam vele, hogy ha már egyébként is fotózok, inkább megosztom a képeket a világgal, mintsem a végeláthatatlan körmondatokkal tűzdelt kicsapongó stílusú írásaimba fektessek.

Most mérgemben kezdtem el írni, mert a nagyapám egész napra lefoglalta a műhelyt. Sorba álltam egy ideje a satupadnál, ugyanis fegyvert kéne pucolnom, ráfér már a karbantartás. Viszont az öreg trafót épít, már hetek óta. Ma nem eszik, nem iszik, csak áll a műhelyben és forraszt. Szóval szobámba kényszerültem, hogy a semmiről fecsegjek nektek. Ez általában megy, és most szükség lesz rá mert nem sok mondanivalóm van. A képeket láthattátok franciás mindennapjaimról, a szüleim látogatásáról, és a haza utunkról. Minden a lehető legnagyobb rendben volt. Persze mikor ezt mondom átsiklok olyan tények felett, hogy Józsi nyilvánosan lelocsolta magát benzinnel, vagy hogy anyám végig jajveszékelte az utazást Luxemburgba, és később Magyarországra is. 

Itthon semmi dráma nem tört még ki az életemben, vagyis lassan két hónapja csend és nyugalom honol körülöttem. Nincs barátnőm, és ez a bennfentes köreim szerint igazán jót tesz nekem. Életem regényének kevésbé, mert így folyton másokról kell hírt adom. Itt volt például a szüleim esküvője, ami csodás ötlet volt részükről. A fotóalbum tanúsága szerint tizenhárom fős násznéppel vonultunk az Isten háta mögötti kis templomba a tolnai vidéken, majd a pécsi Laterum hotel éttermébe. Nem volt fényűzés, egy darab eskü és más semmi. Hargita, a lelkésznő nagyon szépen beszélt – bár tőle ezt megszoktuk – ha lehetőségem lesz rá, itt is közzé teszem majd gondolatait.

A baráti kör – tagjai bokros teendői ellenére – továbbra is összetart, E nővéremnél találkozgatunk hétvégente ha tehetjük, esetleg csodás cooltour rendezvényeket (és kávézókat) látogatunk. Képek persze velük is készülnek rendszeresen, hisz mióta szert tettem az új fényképezőgépemre, nem igazán tudok elszakadni tőle. Mi vagyunk a legjobbak rizikó nélküli rizikózásban, Vikiék a legjobbak a New York magazin kézbesítésében, Leviék a legjobbak távolmaradásban, én pedig a kitartó várakozás rekordját igyekszem felállítani.

Fater ma Balatonőszödre utazott a kormányüdülőbe, muter dolgozik, holnap már én is. Ma szabadnapra mentem, itt boldogítjuk egymást a kertészkedő nagyival, a szerszámok közt matató nagyfaterral, meg húgomékkal. Hogy Tamás hogy került ide egy munkanap délelőttjén azon el sem gondolkodtam, húgom meg egyszerűen szülői engedéllyel lóg egy iskolai kirándulásról. Kirándulásban nekem is lesz részem a hétvégén, mert olyat teszek amit még sosem: egy gyülekezeti utazáson veszek részt a Káli-medencébe. Adott egy csomó öreg keresztény, akiknek nincs fotósuk, meg itt vagyok én, aki mindent lefényképez. Így leírva látom, hogy az eddigi kalandjaimhoz képest kimondottan szánalmasnak hatnak ez irányú terveim, de hogy megbántam, vagy profitáltam belőle, esetleg csak elütöttem pár unalmas órát, arra majd visszatérünk a jövő héten.

Most pedig nyugtázván, hogy összehordtam megfelelő mennyiségű irreleváns információt, és elkönyvelhetem hogy ismét van sok betű a bolgomban, zárom a bejegyzést. Ha belelendülök ismét a semmiről írásba, akkor még talán jelentkezem az őszi szünet előtt.