In memoriam Amane Misa

Mindjárt éjfél. Az asztali gépemnél ülök a szobámban, és egy rugalmas, kék kulcstartó anyagát elemezgetem E online segítségével.  Az, hogy megnyitottam a szövegszerkesztőt csak egy dolgot jelenthet. Valami hosszút fogok írni. Vagy regényt, vagy blogposztot, sosem tudhatom előre. A kulcstartót egy kislánytól kaptam, jórészt ő tette ki a szabadidőmet az utóbbi időben. Nevezzük csak Melanienak mert majdnem így hívták. Még most sem tudom, hogy a bejegyzés teljes egészében róla fog szólni, vagy rövidke kapcsolatunkat le tudom vezetni nektek pár sorban is. Az egész egy idézettel kezdődött még hónapokkal ezelőtt, minek kapcsán szóba elegyedtünk, megkedveltük egymást. Majd találkoztunk egyszer, kétszer, még párszor, barátilag. Ő már ekkor egyértelművé tette számomra, hogy egy másik M-mel folytatott kimondottan kimondatlan, komplikált és akkoriban kissé tisztázatlan viszonyom nem kedvére való. Biztos szánalmas reakció ez részemről, de egy mártírosan féltékenykedő “nincs nekem semmi közöm hozzá, de hülye vagy!” tini lány viselkedése imponált. Mérhetetlen cukisággal itatva át teljes lényét, a rózsaszín telefonjától, a francia nyelvtudásán át, a tökéleteshez konvergáló alakjáig. Magányos voltam, ő pedig magányra volt kárhoztatva, mivel költözni készült. Svájcba, az édesanyjához. Nem kellett, csak pár hétnek eltelnie, hogy a svájci családot is megismerjem, és zavarba ejtő gyorsasággal elfogadjanak. Azt mondták, hogy perfekt beszélem a németet, ami még úgy is nagyon jól esett hogy ők egy fura berni schwitzerdütsch nyelvjáráshoz viszonyították a második anyanyelvem. Mia megkérdezte tanultam-e egyáltalán a nyelvvizsgámra. Egót növelni tudtak, és mind a magyarországi, mind a svájci házukba látogatóba hívtak, és a szüleimnek is bemutatkoztak. Minden tökéletesnek hat, ugye? Leszámítva azt az apróságot, hogy elköltözik. Elmennek mind, és ő ezt a megmásíthatatlan tényt, gyermeki naivitással ignorálta. Ha figyeltetek osztályfőnöki órán – aholis életem története volt a tananyag, mert én voltam az osztályfőnökötök -  akkor tudhatjátok, voltam én már cifrább helyzetben is. Voltam boldog harmonikus kapcsolatban, megtanultam milyen az ha kihasználnak, hogyan lehet egy kapcsolatot a baráti szex szintjén kezelni, és úgy hittem jelesre kollokváltam mások kihasználásából is. Hála az Úrnak ez mindeddig csak elméleti kurzus volt, még most sem tudom örülhetek-e neki hogy gyakorlatból megbuktam. A helyzet ugyanis fokozódott. A kamaszos vonzalom, lángoló kamaszszerelemnek tűnő jelenségbe csapott át. Volt már szerencsém ehhez a csodához, és akkor helyénvalóként éltem meg. Bármikor máskor, bárki mástól csodaként élném meg, és ez még jobban megnehezítette a dolgom. Közeli barátaim tudják rólam, hogy ez a lángolás éltet, az ártatlan, az aranyos keresése, annak a felkutatása, akinek egyetlen vagyok, még ha első is. Az is tudvalevő, hogy hiába volt nekem annyi sok egyetlenem, hiába voltam oly sokaknak első, a feltétel nélküli, rajongásig fokozott szerelem évek óta elkerült. Engem, és partnereim is. Most pedig itt volt. Nyertem. Szinte semmit sem tettem, és valaki imádott. Rajtam lógott, szó szerint a földre rántott, csókolt és ölelt, amikor és ahol tudott. Ahogy mindig is vágytam. De a fent már említett, általa figyelmen kívül hagyott helyzet, és a tapasztalataim nem hagyták, hogy közel engedjem. Már amennyiben ez még nem volt közel. Neki nem elég közel, nekem pedig kínosan közel. Remélem egyértelmű, hogy sokáig játszottam a gondolattal hogy megadom neki amit ennyire szeretne, és majd lassacskán elhiszem magam is, hogy nem használtam ki, nem hazudtam neki, felelős voltam, és ez mindkettőnk érdeke. Valahányszor találkoztunk, mindig elhatároztam, hogy mától szeretni fogom. Csodás lány, sok tekintetben éppen kedvemre való. De amint a gyengédség legapróbb megnyilvánulásai kerítettek volna hatalmukba (pl. megfogtam a kezét) ő rám öntött egy egész vödör, eperillatú, csábító és pink szerelmet (közölte hogy imád, vagy csak 5 percig csókolt egy levegővel) így más gondolatom sem maradt mind az epres dolgot lemosni míg a darazsak nem kezdenek kergetni. Sajnos ezt nem húzhattam tovább, így alig pár nap telt el azóta hogy deklaráltuk kapcsolatunkat a nagyvilág és az internet nyilvánossága előtt is, véget kellett vetnem a játéknak. Legbelsőbb késztetésre és bölcs ifjú barátaim bíztatására elé álltam mindezekkel, felfedtem nem létező érzéseim, és a lehető legfinomabb kegyetlenséggel világítottam meg a tényt, hogy nem szeretem, nem tudom szeretni ha csak három hónapra tervezhetünk, és minden tiltakozása ellenére kitartottam amellett, hogy csak három hónap. Rányílt a szeme, hogy nem garantálhatja nekem hogy hazajön, hogy én nem akarok várni rá, nem várom hogy várjon rám, és hat év korkülönbség más helyzetben is sok lenne egy ezernégyszáz kilométeres távkapcsolatnak. Ma reggel azzal keresett meg, hogy igazam volt, nem haragszik rám, és szeretne a barátai sorában tudni. Hiszem hogy az egyetlen megoldást éljük, amitől ő egészséges, vidám és ártatlan kamaszlány maradhat, én pedig ha már sok olyat tettem is amire nem vagyok büszke, most kicsit újra embernek érzem magam. De mégis mi a fenéből csinálta nekem a kulcstartót?