Re, a szigetről

Mint ezt már páran tudjátok, megjöttem. Viszontagságos de szép nyaralás van mögöttem, sőt a viszontagságokra tekintettel nyugodtan mondhatom, hogy mögöttünk. Hiszen múlt hétfőn azzal indítottuk a napot – hajnal háromkor – hogy bepattantunk egy Renaultba, és Zágráb felé vettük az irányt. Valahogy a Renault+Zágráb művelet nálam mindig szopással egyenlő, de ehhez képest a drága testvéreimmel átélt, cseppet sem szexuális aktus amiben az R11-esem részesített minket két éve, maximum egy laza előjátéknak volna betudható. Egy 12 éves autótól váratlan, és páratlan élményt nyújtott M kocsija. Tescoban voltunk vasárnap este Pécsen, és egy jelentéktelen kis nyikorgásra lettünk figyelmesek a jobb hátsó csapágyból, megnéztem, meleg sem volt, megbeszéltük hogy ez nem tántoríthat el pénzt és emberi erőforrásokat nem kímélő vállalkozásunktól, miszerint egy napon belül tengerre szállunk. Kellemes hangulatban, zenével és beszélgetéssel telt az idő, ahogy szélsebesen faltuk a kilométereket Baranyán, Somogyon és Szlavónia sík megyéin át. Mígnem franciás huncutsággal kezdett kacsintgatni a műszerfalon egy kis lámpa, ami hiába formázza a Dzsinn csodalámpáját, mégis minden autós rémálma. Vettük az üzenetet: nincs olajnyomás. Mit jelent ez? Nincs kenés, melegszik a motor, míg be nem sül, el nem olvad, ki nem gyullad. Hát természetesen azon nyomban lehúzódtunk az első pihenőben, hiába nyugtattam útitársam azzal, hogy biztos csak a visszajelző hibás. Ekkor néztem csak körül, és a déja vu teljessé vált. A Dugo Selo pihenőben álltunk Zágrábban, ugyan azon a lejtős parkolóhelyen, ahonnan 2008.-ban először tolták el barátaim a túlhajszolt gépemet. Persze nem estem kétségbe, azonnal megállapítottam, hogy a kocsinak semmi baja, hiszen ha nem lenne benne olaj, akkor felforrt volna a víz, és az gőzölne, az olaj maradéka füstölne, és indokolatlan forróság lenne a motorban, amit rémítő csörgő zajokkal tudatna a külvilággal a hajtómű. Így nyugodtan, és magabiztosan indultunk tovább, de nem kellett még túljutnunk az újzágrábi reptéren, már csörgött-zörgött a motor, ami jóslatom fényében valóban rémítő volt. Kiszállás, nívó ellenőrzés a forró motorban, és láss csodát, egy csepp sem maradt. Tudhatjátok, sosem adom fel, ekkorka problémák megoldásában még gyakorlott vagyok. Kiszámoltuk, hogy hatszáz kilométert ment olajcsere óta, és mivel nem volt más mit tenni, vettünk bele 180 Kn-ért 4 liter olajat. Megtankoltam szépen, és továbbindultunk finoman. Elhallgatott. Néha. Máskor rosszabb volt mint előtte, így csak csigatempóban haladtunk a külső sávban, de nem kellett hozzá sok, hogy az előző esti hiba is felüsse fejét. Vészjósló nyikorgásban tört ki mindkét hátsó csapágy, úgy hangzott egy pár kilométerrel később mintha egy teljes merevtengelyt köszörülnének alattunk, és látván sötét jövőnket mikor beáll a csapágy és árokba hajtunk, már csak hatvannal haladtunk Karlovac irányába. Ha eddig nem vettétek volna észre, ott nincsenek lehajtók. Alig fél óra alatt oda lehet érni egy ronccsal is, de életem egyik leghosszabb fél órája lehetett ez. M gyöngyöző homloka alatt, arcán az eluralkodó pánik ült, mikor végre letérvén a pályáról egy kisváros lepukkant utcáján pár lefulladás után, a már csak 30 Km/h-ra képes, kompresszió-vesztett géppel beparkoltunk egy Peugeot szerviz felhajtójára. Itt nagy felfordulást okoztunk, hisz elálltuk a forgalmat, de egy angolul beszélő recepciós és egy szerelő segítségével végső parkolóhelyére toltuk a Roncsot. Már csak így hívtuk, és valóban végső nyughelynek tetszett a parkolója. Mire segítséget szereztem, és szüleim kis suzukin utánunk jöttek, már majdnem leszállt az este. Sikerült egy autómentőt is szerezni Magyarországról, ami elszállította a Roncsot, mi pedig míg rájuk vártunk parkokban sétáltunk, és megismertük lassan a helyieket, mert igen kicsi város ez a Karlovac. Azzal hogy ki merre sétáltatja a kutyát, és hogy a 7.c-ben mikor csöngetnek ki az iskolában, hamarabb tisztába kerültünk mint a ténnyel, hogy a város ahol vagyunk Karlovac. Megcsodáltuk a háború nyomait, szétlőtt házak, és nagyon balkáni panelházak közt a barátságos helyiekkel beszélgettünk, vagyis beszélgettem én, aki el tudtam mondani hogy nem értem mit beszélnek, mert Magyarországról jöttem. Ennek ellenére folyton megszólítottak, M-re még egy biciklis néni is ráesett, szó szerint. Akit az Isten megbaszott ugye… Amint megjött a felmentő sereg délután négy felé, azonnal magunkra kaptunk apámmal egy-egy sárga mellényt, és leállítottuk a forgalmat, ahogy jól képzett közlekedésrendészhez illik. Fogalmam sincs ki lehet Horvátországban jelzőőr, de ezt nem is kérdezte senki mit csinálunk. A Banija kerület főutcáján, (fantáziadús módon Banija sugárút) feldobtuk az ócskavasat a teherautóra, és egy gyors McD látogatás után már folytattuk is utunkat a szigetre. Délnyugati szomszédunknál nem ismerik a “mekfriz” fogalmát, így egy egyszerűen csak sladoled (fagyi) nevű édességgel távoztunk. Az ügynökség zárása előtt léptem be egy fél órával az ajtón Vrbnikben, de nem haragudtak, mivel előre telefonáltam, hogy késünk. No ekkor még anyáméknak is szállást keresni, sajátunkat elfoglalni.. szép este volt, de szomszédok lettünk a helyi általános iskola udvarának két oldalán, és drága szüleim másnap haza is utaztak. Itt még ennél is többet írhatnék, hiszen egy hétig lazultunk minden “földközi tengeri kedvesség és bájosság” közepette, sütés-főzés hatalmas túrák a kősivatagban, leégés, strandolás, vásárlás, ismerkedés.. Csak a szokásos. Remélem jól mértem fel abbéli igényeteket, hogy inkább a cikis részekről akartok olvasni. Kicsit rövidebbre szabtuk a tartózkodást, faterékkal is utazgattunk pár napot még a hétvégén, és szerencsése túléltük az egészet. Részemről nagyon jól éreztem magam, és költséges mivoltától eltekintve a kaland is jól esett, megint bizonyíthattam magamnak kitartásom, és vélt keménységem. Nagyon jól esett M megjegyzése hogy ha nem ilyen határozott pasi van mellette, akkor már rég sírva futott volna haza. Igazából ha van az ember mögött egy szerető és támogató család, viszonylagos anyagi biztonságát kihasználva már nyugodtan lehet magabiztos, határozott, vagy akár kemény. Az igazi érdem mindenképp a családomé, nagyiéké, és a szüleimé, akik szintén lazán vették az akadályt, és mindenben partnerek voltak. Köszönet érte, és hálás vagyok, hogy ha ilyen fájdalmas és borsos tanulópénzen is, de egy párját ritkítóan mozgalmas, és szép hetet tölthettem második otthonomban. Mert Krk kihagyhatatlan. Beszéljenek a képek:

 

Teljes album megtekintése