Belső égés

Ennek a bejegyzésnek még tegnap adtam címet, mikor még friss volt az élmény. Azóta itt van megnyitva, és mivel csak hibernálva volt a gépem, meg is maradt épségben. Azóta történt egy s más változás fejben, családban, időjárásban, és tervekben is, de a lényegre szorítkozom.

Életem első vízi küldetéséről terveztem beszámolni, amin – természetesen – édesapámmal vettem részt. Szabó Gyuri jut eszembe, aki mindig azt mondta, hogy ő a tanári  kar jolly jokere a Radnótiban, nos én ilyen tekintetben apám bármely munkahelyének jolly jokere vagyok, és egyiket jobban élvezem mint a másikat. Sok olyan dologba keveredtem a rendőrségen is amik másoknak hatalmas kalandok, és életre szóló emlékek volnának, de ez az új meló ha lehet az eddigieknél is jobban tetszett. A feladat egyszerű volt, bójákat kellett összegyűjteni a Pécsi-tó teljes felületéről. Van erre indoklás is, de azzal hogy miért is illegális dolog úszó flakonokat kötözni a tó fenekére nem fárasztanám a kedves olvasókat, éppen elég, ha a begyűjtésüket részletezem. Egy raktárkulccsal és egy csónakkulccsal kezdődik az egész, hiszen a motor a raktárban van, míg a csónak a vízen. Raktár kinyit, motor megtalál, egy darab evező rekvirál, huszonöt kiló cuccal meg egy tank benzinnel horgásztanyán áthalad két fő személyi állománnyal. Hogy el tudjátok képzelni: fater sárga atlétatrikóban, bermuda nadrágban, én pedig rambo felszerelésben, mint Russell Varon (a vadőr a Rejtélyek városában). Az egész üdülő osztrákokkal volt tele, akikkel meg kellett értetnem, hogy rossz helyen van a megalázóan szép csónakjuk, így arrébb kell parkolniuk, hogy kihozzuk a szánalmasan lepukkant szolgálati járművünket. Sajnos fényképezőgépet nem vittem magammal, látni kellett volna. Egy kissé korhadozó, egyébként kimondottan jó állapotú fából és üvegszálas műanyagból álló két méteres kis hajót kell elképzelni, amint apám a nála levő kulccsal próbálja kiszabadítani méteres láncának, és lakatjának fogságából. Mikor sikerült, és kézi üzemmódban (lásd: a csónak ellökése a stégtől, fából faragott evezővel c. fejezet a matrózok kézikönyvében) távolodni kezdett a parttól, engedélyt adtam az osztrák vendégnek, hogy újra elfoglalja kikötőállását. Némi sodródás és evezővel hadonászás után sikerült kikötni két stéggel arrébb, hogy én is fedélzetre lépjek. Eddig is tíz perce húzódott már legalább a vízreszállás, de velem sem lettünk többen, csak számszakilag. Fater nekiállt felszerelni a hajómotort, amit én jó előre hozzákötöztem a ladik egyik  fix pontjához egy vaskos kötéllel, nehogy elveszítsük a nyílt vízen. Hála a szoros rögzítésnek ami a hajtóművet a csónak igen törékeny farához kötötte, erre a kötélzetre nem lett szükség. A következő kihívás, már vagy negyed órája a vízen lebegve a motor beindítása volt. Ez egy meglepően jó karban lévő horvát gyártmányú Tomos erőforrás, ami minden horvát iparba vetett bizalmunk ellenére sem indult pöccre. Tudni illett volna, hogy van egy üres sebességi fokozat is a hajtásláncban, így nem mozdult volna el a hajó minden berántási kísérletnél. De nem tudtuk, így jól képzett osztrák és német barátaink végig izgulhatták amint apám húzza a berántó zsinórt (ezzel forgatva a hajócsavart), és a hajó megmozdul méregdrága botjaik felé. Persze mivel ő ezt nem vette észre, én igyekeztem a hajó elejében állva a péklapátnak látszó békebeli evezővel ellenkező irányú örvényeket kavarni. Senki sem röhögött hangosan a két szerencsétlenen, de szerintem a bokorból még videóra is vették, hacsak felszerelésük veszélyeztetése nem sokkolta őket addigra. Mikor a motor beröffent megkönnyebbülve foglaltam el a hajó orrában a helyem, és már kattant is a rugós bicska amit a pisztolyom előtt tartok az övemen, hogy elvágjam az ellenséges bóják életvonalát (vagyis a damilt/kötelet ami a fenékhez rögzíti) Viszonylag hosszú időt töltöttünk a tavon, és elég távol estek egymástól a felszámolandó objektumok, így köztük volt időnk kitapasztalni a hajtómű működését, a csónak súlyozását, a céltárgyak megközelítését, és élvezni a menetszelet, amit meglepően gyors haladásunk generált. A késemet csak egyszer kellett használnom, akkor is utáltam a víz alá dugni szegényt, általában horgonyostul felszedtem mindent, ami az utamba került, míg apám a csónakot vezetve lelkendezett, hogy milyen jó móka is ez. Annyiszor hajoltam a vízbe és kaptam el macska reflexekkel kisebb nagyobb tárgyakat, hogy kialakult bennem a Commandos reflex, és néha már kopasz holland fürdőzőket akartam kirángatni a vízből. A fejük módfelett hasonlít egy bójára… Végül a fogással kikötöttünk épp az esti vihar érkezése előtt, és rutinosan rögzítettük a csónakot, szigorúan a hátsó bejáratnál. A kapu bedőlt az első érintéstől ugyan, de feltűnés nélkül fejeztük be a munkát, egyetlen külföldi horgászbotot sem veszélyeztetve.

Na csak leírtam ezt mind, remélem átláthatóan sikerült fogalmaznom. Mikor nekiültem még foglalkoztatott a minap elmaradt találkozóm, a veszélybe került horvátországi nyaralás és esetleges alternatívái, meg az osztálytalálkozó végszervezése is. Azt hiszem most már nem kéne stresszelnem semmin a nyár hátralevő részében, lesz elég bajom a várva várt egyetemi szemeszterben is. Sodródok az árral. A Radnóti ott van, mi bemegyünk, találkozunk, a többi már nem az én feladatom. Bankett, meg főzőcske.. Néha elég lehetetlen egyének kötnek az ember terveibe, de nem idegesítem magam. Ahogy nőügyeken sem, és semmin sem. Tiszta zen. Dolgozgatok a rokonoktól kapott grillkocsin, - amit vadiúj állapotára fogok hozni - tisztogatok, csiszolgatok, festegetek, és elképzelem, hogy rövidesen sütögetek. Hétvégén barátokkal találkozom, E nyelvvizsgáját ünnepeljük, és végül de nagyon nagyon nem utolsó sorban végre részt veszek a kecskeméti repülőnapon, és megnézem a haditechnikai kiállítást, és rengeteget fogok fotózni, mindenképp életre szóló élményben lesz részem. Alig várom! Húgom meg ez idő alatt boszorkány gyűlésre megy, elkérte anyám seprűjét is, megint mások Animeconra látogatnak ki. Nekem a WeapCon az igazi Con. Nektek?