Kognitív disszonancia

Pár barátom jól tudja, hogy az elmúlt hírzárlatos időket mélyen áthatotta a kognitív disszonancia. Erről nekem csak a pszicho óra jutott eszembe mikor először halottam, és nem igazán tudtam a jól ismert definíciót alkalmazni a helyzetemre. Sem az övére. De úgy néz ki, hogy a disszonancia disszonanciát szül, és napokon belül elkaptam. Ez elég logikus, nemde? No ha nem, akkor vegyük át először hogy miről is beszélünk. Aki eddig is értette ugorjon!

A kognitív disszonancia egy szociálpszichológiai elmélet, melyet Leon Festinger amerikai pszichológus alkotott meg 1957-ben.

Az elmélet alapgondolata, hogy mikor valamilyen új információ vagy tapasztalat ellentmond a korábbi elképzeléseknek vagy ismereteknek, akkor disszonanciát, belső feszültséget élünk át. Ez a disszonancia szorongáskeltő állapot, melyet csökkenteni igyekszünk.

Például valaki egy bizonyos márkájú mosóport vásárol, mivel azt gondolja, hogy az a kapható legjobb termék. Ilyenkor a vásárló által tartott tudattartalom (kogníció) az, hogy jó mosóport vett. Ha azonban a vásárlás után olyan ismeret érkezik, mely szerint kapható egy jobb mosópor is (például egy reklám révén), akkor a két ellentmondó tudattartalmat valahogyan összhangba kell hozni.

Szóval most véget vetek a hírzárlatnak, és beszámolok. Minden ellenérzésem mellett és ellenére. 30Y szól és megint rágyújtottam a kannabiszos füstölőre, ami nálam azt jelenti hogy nagyon igyekszem. Talán egyszerűbb, ha objektívnek látszó tényeket vonultatok fel időrendben, úgyis elragadnak majd az érzelmek és egyéb szubjektív gondolatok a végére. Most már tényleg megőrülnék ha nem írhatnám ki magamból. Ma ő kérte hogy írjam ki. Szóval pár hete, szeptember elején ismertem meg. Furcsa és mármár sorsszerű keretek közt. Kiváló írónak találtam, és hihetetlenül érdekes személyiségnek. Gyermeki és cuki. Telefonszámot cseréltünk, és nagyjából óránként megcsörgetett, ha gondolt rám, és én is csörgettem ha megfordult apró lénye a fejemben. Ez az ő ötlete volt, szeretném leszögezni, mint az előbb már hivatkozott objektív tények egyikét. Nagyon élvezem, régen voltam már ilyen vidám. Ő is szerette. Azt mondta erőt ad neki a munkában, mintha valaki megbökdösné. Ezen az apró és jelentéktelennek tűnő indikátoron akadt meg a figyelmem, és kezdtem neki kommunikációs jelentőséget tulajdonítani. Ugyanis személyes kapcsolatunk pont abban szűkölködött amiben úgy hihettük bővelkedni fog. Őszinte, nyílt, egyenes beszédben. Ilyen játékot még senkivel sem játszottam. Vele kezdtünk játszani, mikor az egész alapja az volt hogy nincs játék, ha van az is felesleges. Hogy én mivel keltettem benne a feszültséget mind a mai napig nem tudom. De már mikor azt mondta hogy szereti ha csörgetem munkaidőben, már akkor azt mondta hogy rátört a kognitív disszonancia. Ez volt az a fázis mikor még nem értettem magam sem, és nem tudtam alkalmazni a definíciót. A mosóporos példából kiindulva pedig kurvaegyszerű lett volna, és megspóroltam volna magamnak is és neki is egy csomó további feszültséget és bizonytalanságot. Mit mond a mosóporos példa? Eddig tudtunk valamit, amiről bebizonyosodik hogy nem is úgy van. Ha eddig jó volt, most rossz. Csalódott és nem érti. Ezt mondta számomra érthetetlenül. Mikor leveleztünk, és legsűrűbb időszakban húsz percenként csörgettük egymást, feltételezhettük mindketten valamiféle romantikus érzelmi viszony kialakulását. Kötődéssel, vonzódással, stb. Ha értettem volna, a disszonancia elmélet lényegét, tudhattam volna, hogy én előbb kerültem önválságba a róla alkotott képem miatt, mint ő. Egy jellemzőnek interpretált tulajdonságáról volt szó, ami önmagában is paradox volt. Elmondta hogy milyen gyorsan, és mennyire mélyen megszeret embereket, a lakótársát, a főnöke barátnőjét, az egyetlen kolléganőjét.. és hogy ő egész másképp szeret mint mások. Mivel egy plüss birkával osztja meg mindennapjait már nem lepődtem meg, és olvadoztam az aranyosság lángja mellett. Viszont az infóáradat lezárása az volt, hogy még sosem volt szerelmes, és nem is tudja hogy lesz-e valaha, mert neki sok időre van szüksége az érzelmi kötődés kialakulásához, és egyébként is sikerült példákkal alátámasztania, hogy hányszor kötött nyúlcipőt mert valaki túl közel került hozzá. Sokkolt, magamban titokban kiborultam picit, és kiöntöttem a lelkemből mindent. Az egész életem elmondtam neki. HIBA. Nem tudtam hogy ez már a disszonancia gyökere. Mert ettől kezdve titkolni fogom a világ végéig is akár, hogy vonzódom hozzá. Hozzá nem szabad, vele nem lehet, őt elijesztem. Csak ez járt a fejemben ha együtt voltunk. Igyekeztem hát megfelelni az elvárásnak amit magam felé támasztottam, és odafigyelni rá. Hogy ő vajon mit akar? Na ez volt ám csak önmagának ellentmondó helyzet. Ha együtt voltunk a kislányos bája dominált, és olyan közvetlennek és barátságosnak hatott, hogy minden pillanatban azzal küzdöttem hogy ne bókoljak, és ne közeledjek, és ne öleljem meg. Úgy látszott nem játszik, de én már játszottam, mert féltem hogy elveszítem, mikor még csak barátomnak sem igazán vallhattam. Hihetetlen közvetlenségére példa, hogy egy délelőtti órán mikor állást keresni indultunk és végigszagoltatta velem a tescoban az összes tusfürdőt és dezodort, mert nem tudta eldönteni melyiket vegye, majd megkérdezte hogy feljöhet-e hozzám. Nem volt kedve állást vadászni, inkább filmezne velem. Mondtam otthon vannak, a nagyszüleim, és hát kicsit talán túlzottan is törődő fajták. Igen, én ebben láttam a veszélyt. Körberajongják, és úgy megijed a közvetlenségüktől, hogy soha többé nem is látom. Őt nem zavarta. Édi volt, mindenkit elbűvölt, és bár egy buborékfújó kislányos hasonlattal megmagyarázta hogy miként lehet ilyen jó hatással emberekre, váltig állította hogy maga sem érti. Újabb paradox. Hogy ezek után munkába ment, és - mindent megtett annak érdekében hogy a főnöke ne lásson minket együtt - egész nap nem jelentkezett, eléggé felzaklatott. Tudjátok, a telefoncsörgés mint indikátor, mint kommunikációs eszköz. Amiről egyezségünk szerint azt jelentette, hogy gondol rám. Fél négytől éjfélig semmi. Ekkor éreztem hogy játszik, és kiborított hogy továbbra sem értem. Mit, és miért? Miért jött fel ha utána “rádiócsenddel” adja a tudtomra csupa nagybetűvel, hogy nem gondol rám? És miért hazudja hogy nem gondol rám, mikor dehogynem? Együtt vásároltunk, újabb találkozást beszéltünk meg, és két óránként így is megrezgettem a zsebét. És nem gondol rám? Na ne. Elteltek a napok és újra láttam. Nem azt kommunikálta, hogy nem gondol rám. Volt hogy szó szerint a vállamon sírta ki magát (inkább a mellkasomon mert pici) és úgy ölelt át ahogy mindig is vártam. Össze volt törve és védelemre szorult. Öleltem, és simogattam, és nem érzetem semmilyen zavart az erőben. Továbbra is cuki volt, és gyermeteg, mikor kapott tőlem egy csokit odahajolt és megpuszilt, mintha max tíz évesek lennénk. Sokmindent csináltam már lányokkal, és ők is velem, de ennyire még nem jöttem zavarba tán soha, mint ettől a mozdulattól. Persze miután ismét elváltunk maradt a távolságtartás, a “nem gondolok rád” rendszer, és ha kedvesen utaltam a fenti élményekre (szigorúan smsben) arra még választ sem kaptam. Persze ekkor már csak kedves és barátságos akartam lenni, a sok önmarcangolás és barátaim objektivitása hamar átlökött a disszonancia racionális felére. MIkor észreveszed hogy rossz döntést hoztál, és felfogod hogy már megint tévedtél. Beletörődés. Így a mai eset már fel sem zaklatott, csak pont volt az i-re. Ma fizikai valójában otthagyott. Így sem jártam még senkivel.. Szocializált emberekkel legalábbis nem. Számomra indokolt és akárhogy gondolkodom cseppet sem sértő kérdés feltevése után válasz helyett szia, puszi, és elment. A disszonanciám maradványaival, a már magaménak vélt felismerés megerősítésével ültem ott a korláton, a FEEK folyosóján. Felszabadulva, de még akkor is meglepve. Ez tipikusan az “ilyen nincs” esete. Hát mégis van. Hogy miben erősített meg? Hogy nem hozzám való. Egész más értékrend, egész más gondolkodásmód. A mélység azonos. A filozofikus művészi hajlam azonos. Mégis Dorisz fogalmazott lejobban ezügyben. Nagyon gyerek, nagyon fura. Én pedig komoly vagyok hozzá. Precíz, tervező. Ő spontán, és rendetlen. Hogy páromnak nem való aki úgy tologatja az időpontjait bármilyen élethelyzetben is mint az építőkockákat, és ennyire ellentmondásos és kiismerhetetlen lélek, az természetes. Hogy barátomnak való, eddig alapvető volt, mert páromul nem fogadnám azt aki a földről eszi a szőlőt és minden alkalommal kérdőre von ha kezet mosok, baráti viszonyunkat ez nem ásná alá. Bár én a barátaimat nem hagyom magukra a kérdéseikkel a folyosón, de hát én nem is nevezem el a tárgyakat magam körül, és nem alszom hálózsákban otthon. Mások vagyunk. Nagyon nagyon mások. Megint tanultam valamit, hogy southparkos véget kanyarintsak ide. Lehet valakit csodálni és becsülni, néha ez nem elég. Nem árt ha nem csak gondolkodunk, de hasonlóan gondolkodunk. Ha az utunk hasonló szakaszán járunk, és ugyan azt a célt akarjuk elérni, hasonló eszközökkel. Bár vele nem sikerült, mással fog. Van egy ilyen lány, közel hozzám. Egyre közelebb. De erről majd később. A vele való viszonyom talán nem fog hírzárlatot követelni. Hogy most mekkora hülyeségeket írtam, és a főhősöm mennyire másként élte meg ezt az egészet, azt majd az ő blogjából megtudjuk. Remélem az őszinte szavaim nem bántották meg, de hogy őt idézzem: ha számít nem számít. Ez az egész.. szürreális volt. Ébresztő!