A vadon

Most, hogy macskabiztosan sikerült megoldanom a tápkábel elvezetését, nekiálltam megírni az idei év első, és valszeg utolsó teraszon írt bejegyzését. Ahogy Dorisz mondaná a TERASZON, mert az überkirály hely. Sajnos nem annyira mint a tópart, ami ma délután csak az enyémnek tetszett. 30°C volt és meggyőző napsütés mikor végeztem a bizonyítványaim fénymásolásával és úgy döntöttem csobbanok még egy jót ma is. Nem ért meglepetésként, hogy mikor a nádason átvágtam nem láttam élő teremtést, ellenben felszabadított. Megfordul itt mindenféle népség errefelé és a téli horrorfilmbe illő kihaltságban majd hiányozni is fognak még, de most épp nem hiányoznak az előző bejegyzésben emlegetett macák és széles vállú eltartóik, nem hiányoznak a kövér német nudisták és a részeg holland diákok sem. Jó volt a csend, az elgondolkodtató, jelentőségteljes csend, amit csak a szinte teljesen üres aquaparkból visszahngzó szolid popzene tört meg. Ők még nem tudták hogy vége. Az a két ember nem értesült róla hogy ennyi volt az idei nyár, akik ott lézengtek a leeresztett napernyők mellett az üres medencében, és én sem, aki egy stégről néztem – és szó szerint láttam – ahogy jön az ősz. Most midőn ezt írom nem egész 2 óra különbséggel már az eső is esik azokból felhőkből amik közeledtét a nádasból követtem figyelemmel. Forró széllel érkező magas, sötét szürkékben és kékekben játszó fal kúszott a nap elé, a Kalaphegy  fölött. A víz a szél ellenére meglepően nyugodt és kristálytiszta volt, ilyet főszezonban nem látni, tán pont a sok hűsölni vágyó humanoid miatt, akik már oly távol állnak a természettől, hogy képesek tucatjával a nádasban “felejteni” a Löwenbräu dobozokat. Get fucked by a barrowful of tiny monkeys!  Általában kicsit talán túlságosan is szociális vagyok, de így két nappal az első egyetemi konzultáció előtt valahogy jobban megértettem magam azzal a két kígyóval akikel a Zsolitta nevű csónakban találkoztam, és azzal töltik a napjaikat hogy az algát csipegető sügérekre vadásznak. Nem ők mesélték, rég figyelem őket.

Volt alkalmam megfigyelni nagyobb lényeket is, mikor tegnap előtt G és B ügynökökkel diverziós rangernek jelentkeztünk az Angry Birds real life mecseki hadszínterén és sötét éjszaka indultunk az erdőbe. Egy alig erőltetett tempós mászással feljutottunk a Misinára, és kis pihenő után úgy döntöttünk hogy a Rotary körsétány északi ágán közelítjük meg a tubesi katonai létesítményt. Egyikünk sem feltételezte hogy az ellenség elhelyezkedésének okán, ez a döntés a későbbiekben hibásnak bizonyul. Régóta hallottunk motoszkálást a bozótban, de mivel lámpáink semmit nem fedtek fel az ott mozgolódók kilétéből, tovább indultunk több alkalommal is. Mígnem záródni kezdtek a zajok, és zörgött az erdő előttünk, balra, mellettünk, és a baloldali zörgés lassan terjedt át mögénk. Baloldali léte ellenére biztosak voltunk benne hogy nem kommunisták rejtőznek ott, nyugtattam is a többieket, hogy biztos csak őzek. Ez is hibának bizonyult, ugyanis keresőreflektoraink fényében hamar, szinte egyszerre tűnt fel az Angry Birdsből jól ismert malachadsereg. B, aki végig az élen haladt kiadta az ekkorra több mint indokolttá váló parancsot: hátra arc és nyomás, lépjetek ki. Nem szerettünk volna ugyanis arteria femoralisból elvérezni egy jól irányzott öklelés vagy harapás okán, mint Zrínyi Mikós tette 1664 novemberében. B ügynökkel azonnal kielemeztük a helyzetet, és jól felkészült harcászként megjelöltük térképen és GPS-en az ellenség helyzetét, majd csőre töltött pisztollyal álltam a szakasz élére hogy végül a magasabban fekvő, déli ösvényen érjük el az emberek által őrzött létesítményt, és megcsodáljuk a város(ok) fényeit a János kilátóból, mielőtt csatlakozunk a Remeteréten szalonnázó magyarhertelendi különítményhez. G – a tét ismeretében - már nyugtalanul várta az ismételt találkozást a sertésekkel, ami pont ott és úgy következett be ahogy B-vel jósoltuk. Tehát a jelenlétüket észlelve, de ignorálva, ezúttal biztos távolból kerültük meg a kondát, és még a honvédek sem lőttek le a tubesi őrhelyen, így egy újabb pihenő után, G-vel a szarvasbőgés veszélyeit is ismertetve leballagtunk a remeteréti fogadóbizottsághoz, akik kiváló munkát végeztek, kellemes kis tábortűzzel vártak minket. Miután mindenki evett de senki nem lakott jól, a dömörkapunak vettük az irányt, amit tájoló és térkép segítségével próbáltunk megtalálni az erdő éjfél utáni sötétjében, Mikor G lealázta a technikánkat azzal hogy rámutatott: ki van táblázva az út. Hamarosan visszaértünk a Tettyén hagyott szállítóeszközeinkhez, a Mandulás camping, meg egy borz érintésével.

Most pedig arra a következtetésre kellett jutnom hogy az idei szeptember áprilisnak álcázza magát, mert mikor elkezdtem írni még esett az eső, a fent leírt festői színeket hozó felhőtakaróból, most pedig ennek az egész jelenségnek nyoma sincs. Forró napos idő van ismét 32°C-kal, tehát tartok egy újabb UTOLSÓ nyíltvízi úszást!