About damn time

Ma reggel úgy ébredtem, hogy homlokon csókolt a múzsa, vagy legalábbis a felhős, hűvös idő és az eső hatására megjött a kedvem, hogy ezúttal írásban is hírt adjak szerény kis életemről Dével. Igazából talán azért nem írok annyit sem mióta Debrecenbe jöttünk, mint előtte, mert nem érzem helyénvalónak vagy akár a legcsekélyebb mértékben is szükségesnek, hogy megosszam a világgal azokat a tapasztalásokat amiket szerzek. Tudjátok a blogot azért csináltam, hogy mindenről beszámoljak amit nem tudok, vagy nem akarok megtartani magamnak. Képeket, videókat, és minden tehetségem latba vetésével íródott bejegyzéseket halmoztam itt fel az évek során, és bár tudom kissé repetitív vagyok, szeretném megjegyezni, hogy szándékom szerint ez a jövőben sem fog megváltozni. Igen, erről már írtam tavaly októberben, mikor nagy változások elébe néztem Dével. Tudtam, hogy annyi minden fog történni, és ez egy annyira más dimenzióba visz majd, hogy a kamaszos lendületem biztos alábbhagy majd, ami a blogolásba fektetett időt és energiát illeti. Valóban úgy érzem, hogy mióta úgy határoztunk, hogy a családomtól és a barátaimtól sok száz kilométerre új életet kezdünk, már nem kell mindent a nyilvánosság elé tárnom, nem kell minden egyes gondolatról beszámolnom. Néhány jóbarátommal és persze a szűk családdal kapcsolatot tartva így is épp elég fárasztó minden hatásról ami ér kialakítani egy kommunikálható nézőpontot. Nem tudom elmondani, hogy milyen nehéz volt eleinte, Annyi minden változott, hogy épp elég volt és mind a mai napig épp elég ezt magamban feldolgoznom, a párommal megosztanom, és ami az együttélésben legalább ilyen fontos: megadni az időt neki is, hogy mindent ami történik feldolgozzon, kommunikáljon, és ezt befogadjam. Elméleti síkon mindig is tudtam, hogy ez a jó kapcsolat fő ismérve és legfontosabb alapja, őszinteség, nyitottság és egyéb bla-bla. Gyakorlatba átültetni már sokkal érdekesebb, mikor rengeteg döntést kell meghozni – egészen a főzőmargarin márkájának kiválasztásától egy esetleges munkavállalási vagy ingatlanügyig, napi gazdálkodási kérdésektől a spórolt pénzünk befektetéséig – és erre ketten vagyunk. Persze néhány naponta Skype kapcsolatot teremtünk az otthon maradottakkal és kikérjük a véleményüket minden lehetséges ügyben, de ez újabb konfrontációhoz és csiszolódáshoz vezet. Összeegyeztetni az Ő családját és az enyémet, a két teljesen eltérő alapra valami újat és közöset építeni, nem mindig könnyű, de így majd’ hét évvel a megismerkedésünk után, több mint öt évvel az első románcunk és az azt követő agónia után fél éve együtt élve azt hiszem kijelenthetem, hogy jobban megy ez nekünk mint gondoltuk. Pedig a sors csak korlátozottan volt kegyes hozzánk. Pozitívumként azt említhetném a helyzetünkre nézve, hogy a távolság és az elszakadásra való törekvések ellenére és mindezek mellett a család továbbra is védő szeretetével és anyagi biztonságával igyekszik támogatni minket. Anyámék mindig mondják is, hogy svábéknál ez így szokás, minden nehézség ellenére összefogni és újra talpra állni. Északkeleti magyar családunknál sem más a helyzet, csak ők már talán jobban megszokták a távolság gondolatát. Amennyire meg tudom ítélni, ők a legteljesebb mértékben független, önálló családként tekintenek D-re és rám. Hogy miért is olyan fontos ez? Honnan kell talpra állni és mi minden volt amit meg kellett emésztenünk együtt? Sok minden esett az utóbbi hónapokban és az eső volt a legritkább ezek közül. Dióhéjban annyit, hogy D-t nagyon megviselte a végső vizsgaidőszak, szakdolgozat írás közben sokszor befordult a belső kis világába, ugyanez pedig a vizsgákra való felkészüléssel csak erősödött. Engem a bizonytalanság, a kilátástalanság és a távolság tett padlóra gyakorta. Az első hónapokban sportot űztem az állásinterjúk látogatásából, jelentkezések írásából, ingvasalásból, öltönyben parádézásból és bizonyítvány lobogtatásból. Hogy a magyarországi gazdasági helyzetnek, esetleg egy egyetemes társadalmi leépülésnek vagy ezeknek együtt köszönhető-e az a rengeteg elutasítás – méginkább tán ignoráció – amivel szembe kellett néznem ez idő alatt, az végső soron irreleváns. Foglalkoztatott egy jó darabig, de igazából nem számít. Aki nem képes együtt élni a világgal csak mert nem érti azt, feltételezhetően gyenge ember. Elfogadtam a tényeket, és igyekeztem kiutat keresni, mert abban jó vagyok. Az hogy éhbérért dolgoztam műanyaggyárban, hogy hány féle ügynöknek próbáltak beszervezni, hogy az állami szférába mennyire nem lehet bejutni, és hogy a kapcsolatok hiánya mennyire ellehetetleníti egy fiatal pár létezését, már nem foglalkoztat. D mindvégig itt volt mellettem mikor a legnagyobb terheket cipeltem, és ez sokat jelentett. Igyekszem én is támogatni Őt legjobb tudásom szerint, mikor tanulmányaiba fordul főzök-mosok-takarítok, hogy más dolga se legyen, segítettem a szakdolgozattal is, ő pedig akkor várt haza meleg étellel mikor zaklatottan viharzottam haza az irodából, vagy fáradtan a gyárból. Felkelt velem reggel négykor, hogy szendvicset csináljon nekem mikor reggeles műszakba indultam,  és… nem folytatom. Igaza lehet a közvélekedésnek, mikor azt állítja, hogy a szeretet mindent legyőz. A sors valóban csak részben volt kegyes, hiszen a városhoz, az itteni új élethez fűződő terveink pár hónap alatt szertefoszlottak, de a kettőnk kapcsolata minden fent felsorolt viszontagságon megpróbáltatáson, – sőt megaláztatáson – át is csak erősödött. Néha gyengül, néha erősödik, néha elegünk van mindenből, de egyikünk sem tett volna meg ennyit a másikért, a közös ügyért, ha nem lenne szerelmes. Most a legnagyobb kellemetlenség az életemben a semmittevés feldolgozása, ugyanis úgy határoztunk, hogy kettőnk, a leendő családunk érdekében a józan eszünket követve nem próbálunk tovább vergődni ebben a gödörben, amiben az alföldön kerültünk. Felmondjuk a bérleti szerződést amíg van pár száz euró vagyonunk és a diplomaosztóig fennmaradó időt Baranyában töltjük azzal, hogy kapcsolatainkra támaszkodva megszervezzük a külföldi munkavállalásunkat. Egyelőre Ausztria, Anglia, és Hollandia játszik szerepet alakuló jövőképünkben, de én örömmel válnék hasznos polgárává Franciaországnak, vagy Németországnak is. Nyitottak vagyunk persze minden megoldásra, ha ötletetek van keressetek meg :) Mielőtt elhagyjuk az országot pár hetet Zemplénben is tervezünk tölteni, semmittevéssel, kirándulással, családdal kutyával.. És persze most ezek az idők tartják már bennünk csak a lelket, hiszen utána még az eddigieket is megszégyenítő bizonytalanságokat ígérő kalandokba vetjük magunkat, lesznek ennél is rosszabb idők, de minden hitünket a szebb jövőbe vetjük. Mert hiszem, hogy Dominus providebit és annuit cœptis, még akkor is ha per aspera ad astra!

Ja. és sorry for the long post :$ Here’s a potato: