Eutanázia – Kontra

Mi lenne a reakciód, ha megtudnád, hogy valaki, aki igazán fontos számodra, öngyilkosságot akarna elkövetni? Ami engem illet, én minden erőmmel és érvemmel azon lennék, hogy lebeszéljem róla. Nyilván egy kicsit más a helyzet, ha az illető súlyos beteg, de próbálkozni attól még lehet, és szerintem kell is.

Hogy miért beszélek öngyilkosságról? Mert az eutanáziát tulajdonképpen így is fel lehet fogni. Egy ember önként lemond az életéről. Az ő döntése, és mindenkinek joga van úgy élni az életét, ahogy ő akarja. Vagy éppen nem akarja. Legtöbb esetben azonban, akik már túlélnek egy öngyilkossági kísérletet, nem próbálkoznak vele újból. Meggondolták magukat. Rájönnek, hogy az akkor kilátástalannak tűnő életük, nem is annyira hiábavaló és reménytelen.

Az eutanázia szó jelentése „jó halál”. Számomra ez megfogalmazás teljesen ellentmondásos. Hogy lehet a halál jó? Nem azt tanultuk, hogy a legerősebb emberi ösztön az életben maradásra való törekvés? A jó dolgokat pedig az ember nem elkerülni akarja, hanem minél előbb átélni. Megkülönböztetünk aktív és passzív eutanáziát. Aktív eutanáziáról akkor beszélünk, ha a gyógyíthatatlan beteget, az ő kérésére, az orvosa a halálba segíti. Passzív eutanázia esetében, az orvos nem végzi tovább a beteg életét meghosszabbító kezelést, mert a páciens lemondott róla. Az aktív eutanáziát a világ legtöbb országában törvény tiltja. Kivétel ez alól Hollandia. Wikipédiás forrás szerint Hollandiában 1 év alatt 2000 eutanáziás esetet tartottak nyilván, ez ötszöröse volt a becsült értéknek. Felmerül bennem a kérdés, hogy hányan akartak valóban véget vetni életüknek és hányan engedtek csak a környezetük nyomásának? Most biztos megkérdőjelezitek szellemi épségemet, mondván ki választaná a halált a hozzátartozói hatására. De gondoljatok csak a jószándékú, kedves nagymamára, aki nem akar több nehézséget okozni szeretteinek. Látva sajnálkozó pillantásaikat inkább önként vállalja a halált, mintsem tovább kelljen kitennie családját a mindennapos kellemetlenségeknek, önmagát pedig a lelkiismeret furdalásnak. Ez is mutatja a lelki nyomás komoly következményeit. Esetleg elcsodálkozhattok azon is, hogy egyáltalán hogy merülhetett fel bennem, hogy azt hiszem, van olyan rokon, aki rábeszélné egy családtagját, hogy vessen véget életének. Gondoljunk csak az amerikai filmekből jól ismert pénzéhes rokonra, aki a mozivászonról az általunk szeretett beteg mellé lépett és már le is kapcsolta az életét fenntartó készüléket. Mindezt miért? Mert megtehette. Jogot adtunk a kezébe. Törvénnyel engedélyeztük neki, hogy Istent játsszon olyan alantas indok miatt, mint a pénz. Elveheti egy ember életét, pedig az orvostudomány elképesztő iramú fejlődésével, ma már tulajdonképpen csak pénz kérdése, hogy meddig tolják ki a haldoklás folyamatát.

És most jöjjön a –számomra- legnehezebb kérdés: Mit tennél, ha tőled kérne segítséget ahhoz, véget vethessen az életének, és ez által szenvedéseinek? A halál elfogadásának fázisai a következők: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió és végül a belenyugvás. Ezeken keresztül megy mind a beteg, mind a hozzátartozók. Amennyiben segítséget kér ahhoz, hogy meghaljon, ő már nagy valószínűség szerint a belenyugvás stádiumában van. De mi van, ha a kedves rokon még nem tart ott? Vagy esetleg soha se fog ott tartani, tudva, hogy elvette valakinek az életét. Valakinek, akit szeretett. Aki régóta, akár születésétől kezdve része volt az életének. És ez a személy nincs többé. Pedig lehet, hogy ha adtak volna még egy esélyt a kezelésnek, vagy más módszerrel próbálkoztak volna sikerült volna felépülnie. De ez már sose fog kiderülni, mert ő elvette tőle a lehetőséget. Ezen a ponton érhet engem az önzés vádja. Miért foglalkozok én azzal, hogy a család mit érez? Törődjek a beteggel és az ő akaratával, elvégre ő a szenvedő fél! Miért csinálok lelkiismereti kérdést abból, hogy valaki teljesítette egy számára fontos ember utolsó kívánságát? Minden bizonnyal azért, nagyobb az együttérzés, ha ismerős a fájdalom. A beteg fájdalmát csak az tudja átérezni igazán, aki ugyanazon átesett. Viszont a családtagok, hozzátartozók könnyes tekintete, keserves zokogása szívbemarkoló látvány és az ember pontosan tudja min megy keresztül, hiszen ugyanazokat az érzéseket, gondolatokat éli át mindenki, aki elveszít valakit, aki számára fontos és pótolhatatlan. Én hiszek a „türelem rózsát terem” közmondásban. Ha adunk lehetőséget a változásra, az bármikor bekövetkezhet. Persze, könnyű várni a csodára és közben másra bízni az ápolást, gondozást és ellátást. Azonban ha megfosztjuk ettől a lehetőségtől, soha nem tudjuk meg mi lett volna, ha..

Hangsúlyozom, hogy ez az én véleményem. Minden tiszteletem azoké, akik képesek meghozni egy ilyen komoly, nagyon nehéz és mélységesen megrázó döntést. Akik felül tudnak emelkedni saját fájdalmaikon és őszintén hisznek benne, hogy segítenek a szenvedőn, azzal, hogy megfosztják a további gyötrődéstől. Inkább elviselik a pillanatnyi kínt, mert tudják, hogy hosszútávon mindenkinek így lesz a legjobb. Azt hiszem, ezt nevezik önzetlen szeretnek.

Keri Bredsó

ps.:RIP Rexi & Honey

A fentiek a Fészek (PTE-KTK), és a szerző jogtulajdonát képezik. Az engedély nélküli felhasználás jogi szankciókat von maga után!