Kényszer(képzet)pihenő

Vagyis hát.. nem kényszerített senki semmire, csak szétcsúsztam mint a rakott palacsinta. Sajnos nem állt hatalmamban eldönteni, hogy szabadságra menjek-e az életemből. Egy időkérés, egy timeout szemtanúi lehetettetek. Mióta nem voltam Debrecenben (2009.), felépítettem egy életet, körülvettem magam azokkal az emberekkel, tárgyakkal és gondolatokkal akik és amik segítenek túlélni ezt a világot, olyan barátokkal, akiknek fontos vagyok. Megtanultam értékelni a családom gyökereit, a nemzetiségem, a helyzetem. Olyan működőképes és racionális rendszer állt fel, ami végül picit ridegnek, és egyre üresebbnek bizonyult számomra. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, mikor lehetőség adódott E nővéremmel ismét visszatérni Debrecenbe, és társadalmilag (na meg az őt alkalmazó cégnek) hasznos munkát végezni, csak hogy lássam a régi álmaim romjait, hogy el ne felejtsem honnan jöttem. Dettyvel ez alatt az útkereséssel töltött év alatt kissé távolságtartó, de igazi baráti viszonyt ápoltunk, s bár nem állítom hogy boldog voltam mindennel ami osztályrészemül jutott, egyre jobban értékeltem a helyzetem. Március óta még Alexa is itt volt nekem, vagyis inkább a fejemben. Tudjátok ő sem egy kőhajításnyira lakik, de ahogy ezt már régen megtanultuk, no importa la distancia. Szép terveket szőttünk közös időtöltésről, utazásokról Baranyába, Vasba és a Balatonhoz. Volt hogy csak azért mentem bringázni a hegyekbe, hogy neki lefényképezhessem a kedvenc helyeim. Úgy tűnt számomra, hogy a szimpátia kölcsönös, közeledésünk megállíthatatlan, és helyes.

Ezzel a tudattal mentem vissza az összetört álmok sík városába, Debrecenbe a múlt héten. Azzal a tudattal, hogy a törött álmok ugyan ott hevernek - de úgy éljek - ez alkalommal átgázolok rajtuk, hisz vannak szép, új álmaim, amiken még a festék sem száradt meg. A régieket pedig már úgyis felismerhetetlenségig gyötörtük, és a négyes út ukrán kamionjai is elütötték őket már ezerszer. Egy valamire nem számítottam. Hogy a régi törött álmok összeragasztva várnak rám. Három évig zúztuk őket egyre apróbbra és ami egyben maradt azt begórtuk az iratmegsemmisítőbe. Most pedig össze vissza ragasztgatva találtam meg őket. Detty sóhajtozott felettük, magányos hónapjai során javítgatta őket. Szerelmes számokat hallgatott és küldött nekem, könyveket küldött postán indokolatlanul magas összegért, és büszkén viselte a ruhákat amiket én terveztem neki. Ennek így kellett lennie, és nem tagadom, hogy minden percét élveztük. Azt pedig, hogy egy üveg bor elfogyasztása után lélektani mélységeket megjárva fogunk átbeszélgetni egy éjszakát mert kibukott belőle, hogy meg akar csókolni, szerintem CSAK mi ketten nem láttuk előre. Én évekig ezt akartam, és most mikor már gondolni sem mertem rá, megtört a jég, és megtörtént a csoda. Mondhatnátok, hogy minden csoda három napig tart, de ez már ott és akkor hamvában holt meg mint egy antifőnix, mert alig fogtam fel, így végül még egy csók sem csattant el köztünk. Tudjátok Detty csak a maga álmait rakta össze, az enyémektől még félt. Jómagam is tartottam tőlük, mert tudtam hogy azokat nem véletlen daráltam be. Nem volt helyük a világban, a fejemben. Egy olyan világ darabjai voltak ami csak a képzeletünkben létezett. Régi szerelmem közeledése viszont felszínre emelte a szilánkokat, én pedig addig addig forgattam őket a kezemben értetlenül, míg csúnyán összevagdostam magam velük. Megsérültem. Fájt. Ő persze mindvégig mondta, hogy ne csináljam, tegyem le mert megvágom magam. Nem akart bántani, nagyon féltett attól ami végül meg is történt. Már a másnap teljes agóniában telt, nem tudta mit akar, és nem tudta szabad-e tudnom amit még ő maga sem tud. Ekkor már késő volt. Ezer sebből véreztem, de csak fogtam a kezét, és bámultam ahogy sír, mikor a szemembe nézett. Sejtettem hogy lehet még rosszabb, de a remény, hogy talán minden borzalomnak vége, még napokig elkísért akkor is, mikor otthagyni kényszerültem a saját fájdalmas emlékei és éltető reményei közt heverni a padlón. Tudtam hogy csak a Jóisten mondhatná meg, hogy felkel-e még valaha, és ha felkel, akkor kinyújtja felém a kezét, vagy elmenekül míg nem nézek oda.

Ebben a véres-szilánkos delíriumban töltöttem a szabadságot, amibe a racionális, rendezett, németes életemből vonultam. Tekinthetnénk száműzetésnek is, hiszen a négy fal közt kuksoltam, nem ettem és nem aludtam jóformán, ha meg rávettem magam, hogy motorra üljek és kiszellőztessem a fejem akkor is csak az első kilátóig jutottam, ahonnan csak bámultam a vizet és a tavaszi tájat - a felhővel a fejem felett ami mindenhová elkísért. Újra és újra befeküdtem a “haló gödrömbe”, ki sem csomagoltam, be sem ágyaztam. Csak a családommal, és legközelebbi barátaimmal (szinte csak E-vel) kommunikáltam, velük sem kielégítőn, rémisztő volt a tehetetlen magány élménye, a tudat, hogy ott ahol vagyok senki sem érhet el és senki sem hallja igazán amit mondok. Végül tegnap előtt, a gödör szélén állók egy emberként húztak ki.. egy csapásra szertefoszlott ez az egész téveszme. Detty ugyanis nem menekült el, és nem nyúlt utánam, hogy lefelé húzzon, mint vártam. Ő is a gödröm szélén állt, ezzel egy harmadik, nagyon meglepő forgatókönyvet követett. Felmérte a kapcsolatunk korlátait, és megbeszélte velem minden gondolatát, még a barátaink véleményére is nyitott volt. Megláttam, hogy ami újra összehozott minket, az pusztán a gyengeség volt. Bálint önéletrajzi példájából már tisztán láttam: mi Dettyvel úgy támogatjuk egymást, mint a sántákat a mankó. Ugyan könnyebb mankóval felállni, és jó végre nem a padlón lenni, de a járás illúziója veszélyes. Igazából nem álltunk a lábunkra, se ő, se én, és ha együtt bicegünk abban a tévhitben, hogy újra járunk (a szó mindkét értelmében) nem csak magunkat csapjuk be és a saját véges időnket húzzuk, de akár másokat is elsodorhatunk, fellökhetünk. Varázsütésre szabadultam fel. Énekelni és táncolni volt kedvem, ordítani akartam, és pörögni mint bádog lavór a betonon. A tanulság pedig a Nagyim régi bölcsességére emlékeztet: “Ami jó érzéssel tölt el, az Istentől való, és nem szabad elengedni. Ami fáj, az a gonosz ármánya, és idővel tönkretesz.” Bár nem vagyok nagy híve az Úr és a Sátán harcának, ahogy a többi keresztény fantazmagóriának sem, be kell látnom az objektív tényt: a szerelem nem taszít gödörbe, a szerelem nem fáj. A szerelem felemel, a szerelem boldoggá tesz. A gödröm mélyén nem szerelmes voltam, hanem függő, és sérült. Beteg. Így a gödrön kívül mindjárt messzebbre látok, és mindjárt tisztábban.

Van valaki, akinek a zuhanásom fájdalmat okozhatott, akit mankós tántorgásommal akár magammal is ránthattam volna a gödörbe. Csak remélni tudom hogy Ő nem sérült meg ezalatt, és hogy látja, mennyire alaposan feldolgoztam ezt az egészet, és hogy már betemettem a gödröt. Szerencsétlent szó nélkül hagytam mikor Debrecenben az első durva meglepetés ért, mert könnyebb volt hallgatni. Aztán szegénykém a gödör alján talált, és ő maga is azt hitte, hogy szerelmes vagyok.. mikor függő, sérült és beteg voltam. Nincs több önsajnálat, tévelygés. Tisztán látom, hogy újra és újra feltekernék a legmagasabb hegyre is, csak hogy megmutassam neki mi van a horizonton túl.