Végre

Leültem. Egy kicsit. Végre. Azt mondták ugyanis a bölcsek, lásd nagyi és D, hogy itt volna az ideje. Túl sokat pörögtem az utóbbi héten, ezért is késett ezen kis beszámolóm, amit csütörtökre ígértem. Kedves naplóm még kedvesebb olvasói már ott elvesztették a fonalat, hogy Debrecenbe költöztünk a párommal. Nos igen, végül csak beültünk a telezsúfolt kisautóba és továbbálltunk Zemplénből is (kisebb nagyobb krízisek közepette persze). Múlt vasárnap, reggel tízkor érkeztünk a lakáshoz, amiben egy ágyon, egy szolidan szagló szerelőn és a tulajon kívül SEMMIT nem találtunk, csak használhatatlan reluxákat, nyikorgó ajtókat, csöpögő WC-tartályt, meg egy veterán korú Hajdu EnergoLux mosógépet. Helyből nyolc napon túl gyógyuló agyfaszt kaptam, és mikor a tulaj előtt meglengettem a szerződésünket miszerint mi egy bútorozott lakást vettünk ki ezen a címen, ő csak nézett rám meglepve, hogy márpedig ő kerek perec megmondta az ügynöknek, hogy a lakás bútorozatlanul kiadó. Kár hogy a neten bútorozottat hirdettek, ellenben szerencse hogy miután mi ezzel Gór Péter ügynök horogjára akadtunk, ő a szerződésbe is a nekünk ígért bútorozott állapotot foglalta. Ennek okán, egy kis szóváltás után (Péter hívott fel értesülvén az eseményekről és kifogásolható stílusban javasolta, hogy menjünk a halál faszára) a bútorköltségeink egy részét megtérítette. A tulaj mindvégig nagyon korrekt és segítőkész volt, határozottan tettenérhető jószándék vezérelte akkor is, mikor a szerelőjével ideküldött nekünk ingyen és bérmentve egy könyvespolcot, korrekt hűtőt és mikrót. Ezzel az enyhe sokkal indult a kaland. Kettes csapó: az anyós 1989-es VW Golfját próbálom átverekedni a debreceni csúcsforgalmon, míg D navigál, a családja pedig az üres lakásunkban éhezik. Ezen körülmények közt találd meg a város legolcsóbb íróasztalát, és komódját, próbálj nem éhenhalni, és nem összeesni a harmadik bútorboltban sem.. Miután mindent körbejártunk és a legjobb döntéseket hozva felcipeltük a bútorokat Lacibácsival a tetőtérbe, már krónikussá kezdett válni az agyfasz, de nem adtuk fel, visszamentünk a Tescoba (pityergő D-vel) egy alig több mint 20 eFtos nagybevásárlást elintézni, csak hogy miután mindent megvettünk, összerakjam egy svájcibicskával (szerszámok híján) az asztalt, és a legmélyebb letargiában aludni térjünk. A reggel sem volt sokkal vidámabb, a fennmaradó romokon, a bejárati ajtó mellett beszivárgó cigarettafüstben ébredtünk és kezdődött az internetkapcsolat kálváriája című felvonás. Az előző bérlő élelmes kisfia ugyanis becsatlakozott a mi felhasználói adatainkkal a DIGI hálózatára, minket kizárva. Kerestem volna állást, D gyűjtötte volna az anyagot a szakdolgozatához, de erre mód nem lévén, inkább csak takarítottunk, és pucoltunk, és rendeztünk. Mire a második bagószagú reggel is ránk köszöntött, már totál lakájos állapotban virított az egész lakás, felmosva, fertőtlenítve, ahogy otthon megszokhattam, és volt egy újabb hatalmas bevásárlólistánk.. Ezen a verőfényes napon vártuk muterék látogatását, akik cuccok újabb tömkelegét tömörítették kis suzukijukba, és hozták el nekünk Orfűről. Minden elektronika amit eddigi rövidke életem alatt begyűjtöttem, ruhák, kerékpár darabokban. Volt minden, még sólámpák is. Ezeket is felhordtuk a legfelső szintre gyalog, hisz lift nincs, és újabb húszezret hagytunk a Tescoban. Terveztünk vacsorázni menni, de a polcok felfúrása, a cipekedés és a bevásárlás után örültünk hogy egy McDriveba elvonszoltuk magunkat. Ekkor tömegszálló üzemmódra kapcsoltunk, és felfújható ágyon meg hintaágypárnákon próbáltak az őseim aludni, de hajnalra anyám ágya leeresztett. Szerintem ezen a ponton bánta meg kb, hogy nem fogadta el az ágyunkat. Reggel faterrel a baumaxban kezdtünk, mert kicseréltük a nagyszobai 200W-os lámpatestet egy 20W-os energiatakarékos fénycsövet befogadó mennyezeti lámpára, leszigeteltem az ajtót, így már a cigarettafüst sem jön be, és rendeltünk pizzát ebédre. Ekkor ért a sokk, hogy a régi kedvenc éttermünk a Taylors Snack bezárta kapuit, így ismeretlen, ám olcsó és házias pizzát faltunk. Bokros teendőink közt fel sem tűnt hogy eljött az idő, mikor muterék magunkra hagynak bennünket a már majdnem kész lakásunkban, és Zemplénbe utaznak D rokonait látogatni. Olyan bazi szar kedvem lett, mint egy hintalónak, de legalább már volt internetkapcsolatunk, így lefoglalhattam magam állásajánlatok böngészésével. A csütörtöki napomat elszámolhatatlan módon elvitte, leültem és felkeltem, közben eltelt az egész nap, de szétküldtem elmondhatatlan mennyiségű jelentkezést, mindenféle hangzatos címekre. Vissza is hívtak még aznap, péntek reggel 10-re kaptam időpontot egy belvárosi irodaházba interjúra. Nem volt elég az eddigi izgalom, akkor most még vasalhattam inget, és igyekezhettem megtervezni a másnapi tökéletes megjelenésem. Meglepetés: sikerült. A HR-es hölgy körberajongott, hogy milyen jó az ajánló levelem, milyen jó a fellépésem, mennyire tetszett neki az önéletrajzom.. ki is töltöttem a jelentkezési lapot, meg a személyiségtesztet, amnek közvetlen következménye volt hogy a menedzserem felhívott este, és gratulált a kiváló teljesítményhez amit az interjún nyújtottam, és biztosított, alig várja hogy hétfőn találkozzunk. Itt kéne lelkesnek lennem, hiszen VAN ÁLLÁSOM, és saját, közös LAKÁSUNK, és csodás BARÁTNŐM, de az élet nem ennyire egyszerű. Tekintve hogy hétfőn és kedden még csak tréningen veszek részt, és a munkaadóm a Zepter orvosi eszközöket forgalmazó üzletága, egyelőre fenntartásokkal várom a következő napokat. Erősen tartok tőle, hogy valami teljesen bizonytalan jövedelmet szolgáltató, hétvégén is megszakadós, másokra nagyon drága cuccokat ráerőltetős ügynök meló lesz a végén ez az “ügyfélkapcsolati referens” pozíció. Így csalódottan tértem haza pénteken, és még diákmunkára is regisztráltam just in case. Feltűnően nagyon akarnak engem ennél a cégnél, lehet hogy valami átverés van a dologban és palimadárnak néznek? Ezért sem írtam eddig a blogom, mert ha nagyi nem jön tegnap és teszi helyre a gondolataim, már teljesen magamba roskadtam volna, hogy senkinek sem kell a “tisztességes polgári” munkám, csak lógok a levegőben, nem tudom kifizetni a számlákat ÓEMGÉ. Persze figyelmeztetett, hogy még csak egy hete költöztünk be, és becsüljem meg azt amit eddig elértem, legyek türelemmel, és üljek le a géphez játszani. Nem mintha nekem menne az olyasmi, ha van elintézetlen dolgom.. Így inkább idevetettem nektek ezt a regényt, legalább egy tartozást rendeztem. Az alföldet és a családom hiányát talán most már rövidesen megszokom, a várost meg tudjátok hogy mindig is imádtam, az asszonyba fülig szerelmes vok “after all this time”, szóval minden a legnagyobb rendben. Azért D szakdolgozatához drukkoljatok, ráfér a tele’ és meta’ buzdítás! Zárom is a bejegyzésem, nem mintha vége lenne a játszmának. Még csak most kezdődik ;)