Am I inspired?

I’m not quite sure. Mindenesetre I’m fuckin’ bored, és ez az elmúlt hónapok fényében nem semmi. Egy pár hete jobban utáltam azokat a naplopókat akik facebookon posztolják, hogy “uncsi van” mint a tálib terroristákat. Hogy mer valaki unatkozni, amikor mi az asszonnyal napi 12 órát dolgozunk heti hét napon, mint valami rabszolgák, ráadásul egy olyan államban ahol a native nyelvet sem ismerjük? Aztán egy hete még abban a helyzetben voltam, hogy tudtam: holnap elhagyom az országot, de még fogalmam sem volt, hogy milyen útvonalon, milyen eszközökkel, és mit kell hátrahagynom. Most pedig a végsőkig feszített stressz, a szervezés, a diplomácia az érdekek és józan ész útvesztőjéből szabadulva a dögunalommal dacolok. A szlovák határban, egy Tim Burton filmben. Idebent csupán az Ádám sógorom gépéből áthallatszó falmozgató, mélységes mosógépfrekvenciák törik meg a kripta hangulatú csendet. Odakint már egy teljes napja nyomja a sok kilométer vastag felhőzet a November raint, és a Halott menyasszony képi világa szívderítő volt a késő őszi  BAZ megyéhez képest. Pedig a vizet megszokhattuk a csodás díszletek közt Hollandiában is, de ott az itteni életritmus totális ellentétében forogtunk. Életritmus ez a Novemberi melankólia a magyar vidéken, vagy csak csendes várakozás a halálra? Én nem akarok halált várni, a megszakított holland ritmusban végtelen vágyat kezdtem táplálni az ÉLET iránt. Nem a régi életem iránt, bár tagadhatatlan, hogy mivel már több mint két hónapja nem láttam a családom s barátaim néhanapján hiányoztak. Nem ez a fő gond. Egyszerűen csak szeretnék látni, hallani, érezni dolgokat, amikre a 24/7 munkabeosztásban nem volt módunk. Szeretnék egy bárban hangos zene mellett iszogatni, szeretnék autót vezetni, nem csak suzuki altot, szeretnék a jövőért tenni, nagy dolgokat, vagy csak apróságokat véghezvinni. Ezért szálltunk repülőre, és landoltunk... Itt. Az esős nyomott hangulatban, mikor D is spending precious time with her family de igazából mindenki egy külön szobában ücsörög és várja a megváltást, én a szombatot várom. A csalódások napját. Mikor kapok egy szeletet a régi életemből, és megbizonyosodhatok afelől, hogy a családomnak nagyobb terhet jelent a viszontlátás mint amekkora örömet, mikor tapasztalhatom majd, hogy a barátaim továbbléptek az életükkel nélkülem, ha ez mást nem is jelent, mint hogy hónapokig játszottak valamit amiben nem tudtam részt venni és kibaszott noob maradtam. Szükségem van erre az élményre, hogy megadja az utolsó lökést, és elhúzzunk megint, még az előző kilátástalan lélektelen mocskos román shitholehoz szükséges kitartásunkat is megtriplázva egy újabb repülőre szálljunk, és éljünk. A gyerekeinkért, a házasságunkért, hogy ne sodródjunk el egymástól. Na oké, most lettem annyira negatív, hogy abba kell hagynom. Bécs, Tirol, Észak-Brabant, és Dél-Holland után csak az itt belémivódott sötétséget tudom visszaadni, akkor majd máskor talán folyatatom. Ha nem lesz annyi dolgom mint volt eddig Európát járva, és nem fogom magam olyan bitangpusztulatosan fostosan érezni mint itt és most. Csók.